15. Fejezet: Ne hagyj el!

Hyorin szemszöge...

 - Seungri kérlek halgass végig, én nem akartam, hogy ez megtörténjen. – A könnyek végigcsordultak arcomon. – Nem akartalak megcsalni.

 - Akkor meg mi ez az egész Jiyonggal? Azt hittem normális nő vagy, és nem ilyen kis ringyó, aki csak játszik az emberek érzéseivel. – Mondta haragosan Seungri Hyorin szemébe. – Mi nem volt jó bennem, hogy ilyet tettél? Hm? Jiyong miben volt jobb mint én?

 - Nem erről van szó... Várj, hadd magyarázzam meg.

 - Nem kell nekem itt magyarázkodnod. Mostmár mindennek vége ami kettőnk között zajlott. Szakítok veled! – Besietett az iskola udvarról a folyosóra.

 - Nem teheted ezt meg velem! – Sírásom már zokogásba torkollott. – Ne hagyj el... Kérlek.

 - Tudd, hogy amit most teszel, azzal nem érsz el semmit. Hagyj magamra, nem vagyok többet kíváncsi rád és a nyavalygásodra. – Besétált a tanáriba és rámcsapta az ajtót. Lábaimból elment az összes erő, így a földre roskadtam. Arcomat tenyereimbe temettem, és tovább zokogtam. Éreztem, hogy időközben valaki megfogja a vállamat. Feléje emeltem tekintetem.

 - Már megondtam az elején, hogy nem jó ötlet ez az egész. – Kimi rosszallóan nézett rám. – Most látod, emiatt elvesztetted Seungrit, és a bizamlát is irántad. Ennyit a tökéletessé vállásról...

 Nem tudtam mit mondani, csak zokogtam, mint akinek ez lenne a munkája. Ennyi volt, elvesztettem örökre, és mindent, ami vele kapcsolatos negatívan kaptam vissza.

 - Seungri, kérlek ne hagyj el... szeretlek! – Suttogtam.

Hírtelen éles fény szűrődött be a szobám ablakán, mely majd megvakította félig nyitott, kisírt szemeimet. Úgy látszik ismételten egy rémálmom volt, amelyben Seungri elhagyott. 

Kezeimmel erősen megdörzsöltem mindkét szemem, és nagynehezen kinyitottam őket. Ekkor eszméltem rá, hogy úgy ahogy voltam, hanyatt az ágyra dőlve aludtam el a tegnap. A telefon még mindig a kezemben volt, és pislákolt a merülés miatt. Foggalmam sem volt arról, hogy mennyi is lehet az idő, ezért megpillantottam a telefonomon. Dél előtt fél hetet mutatott, így gondoltam visszaalszok még egy kicsit, bár ha ezt megteszem, akkor biztos végigalszom az egész délelőttömet is, és akkor annyi a suliba menésnek.

Hajamat megborzolva kiiramodtam a fürdőbe, ahol minden alapvető dolgot megtettem. Kezembe vettem a karikák elleni krémet, és bekentem vele a szemeim alatt. Nem tudom miért, de bármit is csinálok velük, sose tűnnek el a szemem alatti táskák.

Már 7 óra van. Fél órát csak a fürdőben töltött tötymötyölésemmel töltöttem el. Gyorsan beiramodtam a szobámba és a szekrényből kikutakodva magamra kaptam valami kényelmes ruhát. A farmereimből azt vettem fel, ami először a kezem alá esett, és még egy világoskék felsőt is kikotortam. Hamar elkészültem és még elegendő időm is volt egy kis lazsálásra. 

A konyhába sétáltam, hogy teletöltsem az üvegem vízzel. Még összedobtam magamnak gyorsan egy szendvicset is. Amint készen álltam visszafutottam a szobába, mint valamilyen maratoni futó. „Bedobigáltam” a füzeteket meg az ételt a táskába, és ekkor már biztosan készen álltam az indulásra. Már csak 15 perc maradt hátra egész 8-ig. Gyorsan magamrakaptam a sálat, a kabátot és a fülvédőt. Nagyot sóhajtottam, amint megtekintettem magam az egyik üvegajtóba a szekrényemen.

„Mégis miért van bűntudatom? Hülye álom...”

Megfékeztem hogy még mélyebbre törjenek gondolataim, s elindultam az iskola felé...

Kimi szemszöge...

„Ez a korán kelés az agyamra megy!”

A buszon egyedül ültem, senki más sem ült mellettem. Az üvegen át néztem az egyre távolodó várost, és csak azon töprengtem, hogy mégis milyen is lesz ez az angol tábor... Egy héten át távol leszek a barátnőimtől, a családomtól, és mindenkitől aki fontos nekem. A zene hangosan dübörgött a hangszórókba, a diákok egymás közt önfeledtül nevetgéltek. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkamat, és ekkor szembesültem azzal, hogy ez a hét dög unalom lesz számomra.

 - Mi a baj Kimi? – Ült le a mellettem lévő üres székre Seungri. – Bánt valami? – Kezével finoman elseperte hajamat az arcomból.

 - Nem, dehogy. – Hamis mosolyt csaltam arcomra.

 - Akkor ne légy ennyire búskomor. Nem szeretem, mikor a diákjaim szomorúak.

Egy enyhe mosolyt erőltettem arcomra, mást úgy sem tudtam tenni, se mondani. Ismételten a kinti tájra vetettem figyelmemet, és elmerengtem. Észrevétlenül egy újabb sóhaj tört ki belőlem.

 - Figyelj! – Tette a kezét a combomra, melyre ismét felé pillantottam. – Jó lesz ez a tábor, ne addódj. Teszek róla, hogy jó legyen.

Kedvesen visszamosolyogtam rá. Örültem, hogy ennyire iparkodik abban, hogy mindenki jól érezze magát. Kedves tőle!

Hamar elérkezett az este... és végre valahára elértünk a szállónkig is.

 - Megérkeztünk! – Mondták a többiek örjöngve körülöttem.

Félkómásan felálltam a székből és a csomagjaim után nyúltam. Lassan mozogva, de végül kiszálltam a buszból, és a szállóba vettem az irányt. Nos mondhatni, nem is olyan rossz ez a hely, egy kellemes kirándulásra pont megfelelő. Amint beléptem a folyosóra, egy férfi, aki biztos a szálló tulajdonosa kezembenyomott egy papírlapot és egy kulcsot, A kis papírlapon a 19.-es szám szerepelt.

 - Ez a szobád száma és a kulcsa. Kérem menjen, és rakja le a csomagjait. – Mondta az idős férfi.

Jobb oldalra fordulva a falépcsőm fellépegettem, és egy újabb folyosó tárult elém. 

 - 16 ... 17 ... 18 ... 19! Meg is van! 

Boldogan sétáltam a szobámhoz, és kulcsot a zárba téve kinyítottam az ajtót. Meglepően tágas szobát kaptam. „De miért van két személyes ágyam? No sebaj, legalább kényelmesen alszok!”  Beljebb merészkedtem, s a csomagjaimat az ajtó mögé dobtam. Kiszedtem a zárból a kulcsot, és becsuktam magam után az ajtót. 

 - Húha! – Alaposan körbenéztem a szobában.

 Volt egy tévém, egy szekrényem, éjjeliszekrényem az ágyam mellett, és egy pár kép a falra akasztva. Pont most az ablakkal szembe álltam, melyen a kilátás csodaszép volt. Közelebb sétáltam, hogy nagyobb kilátásban örvendjek. Kinyítottam az ablakot és a friss, kissé hüvös levegőtől, egyből kirázott a hideg. Magam elé pillantva egy patak folydogált nem messz a szállótól.

 - Brrr... Bárcsak valaki felmelegítene. – Suttogtam halkan.

 - És kit szeretnél, hogy felmelegítsen? – Két kopogás után jött egy mély hang a hátam mögül. Megfordultam, hogy megpillantsam azt a bizonyos személyt aki belépett a szobámba.

 - Seung-Seunghyun sensei! – Kipirult arccal a földet figyeltem.

Hyorin szemszöge...

Állok és magam elé bambulok.

 - Ez a pad már megint tiszta kosz, és a takarítók képtelenek letakarítani, pedig ez a dolguk. – Jelentettem ki hangosan az összes osztálytársam előtt.

Elővettem egy zsebkendőt a zsebemből és letöröltem az asztalon lévő port. Ezt követően mikor már patyolat tiszta lett az asztalra raktam a táskámat. A kabátomat is levettem magamról, s a székem háttáblájára akasztottam.

 - Hjaj. – Sóhajtottam egyet, s közben levetettem magam a székbe. Ismételten az időre pillantottam. - Nyolc múlt 10 perccel, és Kimi még sehol sincs. – Gondoltam magamba.

 - Hé csajok... – Fordultam hátra Jaehwahoz és Hyunához. – Nem tudjátok, hogy mi van Kimivel? Nem jön ma iskolába?

 - Nem. – Állt meg egy pillanatra. – Nem tudtál róla? Elment angol táborba. – Mondta Jaehwa.

 - Cöhh... nekem még meg sem említette, hogy megy. – Dünnyögtem.

 - Biztos be akar pasizni a tudtod nélkül. – Kuncogott gonoszul Hyuna. – Na jó, csak hülyülök. Ámbár én se tudom, hogy most mégis hogy ment bele ebbe a táborozásba.

 - Nem szokása ilyenekre menni, hacsak... – Kezdtem el beszélni, de aztán vegül abbahagytam.

 - Hacsak mi? – Kérdezte értetlenkedve Hyuna.

 - Semmi, nem fontos. – Passzoltam a témát.

 - Hyorin, ha már belekezdtél a mondandódba, akkor mondd is végig. – Mondta szigorúan Jaehwa.

Ekkor hírtelen belépett a földrajztanár az osztályba. Egy óriási térképet hozott magával, amit a táblán lévő szegekre akasztott. Ahogy bejött  az osztály hangzavara nem csillapodott, inkább csak hangosodott. A tanár kettőt az asztalra csapott és megvárta, hogy elhalkuljunk, úgy mintha hangszórók lennénk.

 - Hahó! – Szólalt meg. – Csendet a teremben!

 A népség pár másodperc elteltével elhalkult, így már a halk sustorgás is hallható lett.

 - Hiányzik valaki? – Nézett körbe az osztályban. – Van szolgálatos? – Síri csönd honolt az osztályban. – Nos akkor, felolvasom a névsort. Aki hallja a nevét az jelezze. – Üllt le a katedrához és a naplóból olvasgatta fel a neveket.

 - Hyoriiin! – Szólt egy vigyorgó hang a hátam mögül. Tudtam mire céloz az illető, de nem próbáltam felkapni a vizet. – Nézd csak, Negyedik épp téged figyel. – Kuncogott tovább. – Most biztos jól megnéz magának..

 - Befejeznéd ezt végre Jaehwa? – Kezembevettem a papírzsebkendőm és hátrafordulva nekidobtam. – Ne akard, hogy valami keményebbel találjalak arcon.

Ekkor Jaehwa és Hyuna hangos nevetésbe tört ki.

 - Perverzek! Én nem úgy értettem... – Hírtelen valaki megszakította a beszélgetésemet.

 - Csendesebben Hyorin. – Vigyorgott rám a tanár, úgy mint egy vadalma.

„Pfuj! Ha ezt a vigyorgást tovább folytatja, akkor levetem egy közeli szikláról, vagy ráküldöm a buzikat...”

-Jó... – Mondtam halkan.

Utoljára hátrafordultam és egy szúrós tekintettel hagytam magukra a hátamnál ülőket.

„Basszuskulcs, de tudom utálni a földrajzórákat!”

Song Tae Wan, vagyis a mi elnevezésünk szerint Negyedik, egy olyan tanár akit jobb lett volna az életben elkerülni. Már 11-ik óta tanít minket földrajzból és az idők folyamán sikerült egyesmás dolgokra rájönnünk vele kapcsolatban. Ez a hapsi egy perverz állat, pornóvideókat tart fiatal tinédzserekről a gépén... Igen, így van, és még emellett túlságosan is sok bók hallatszik el tőle énfelém áradva: „Hű de csinos valaki! Micsoda sexy mini ruha. Nagyon jól áll az új hajad...”

Gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy valaki a nevemen szólít.

 - Hyorin, benne vagy? – Kérdezte Choi Kichan.

 - Miben? – Pislogtam értetlenül.

 - A jövő héti fotózásban. A környezetszennyezés megelőzése érdekében egy fotókiállítást rendezünk majd az iskolába, és nekünk erre kéne elkészítsük a képeket. Egy közeli folyóhoz mennénk el majd, hogy a fotókat elkészítsük. – Magyarázta a tanár.

 - És azon a napon jópár óráról el is tünhetnünk. Se hiányzás, se semmi. Gondold el, tökre jó lenne. – Mondta lelkesedve Choi Kichan. – Még a filozófia felelést is megúsznánk!

 - Oké, akkor megyek. – „Legalább nem kell a suliban ücsörögnöm!” – Kimi is jöhet majd, ugye?

 - Igen, persze. – Mondta, s ezt követően csak egy eggyetértő bólintást kapott tőlem.

„Rendben, akkor már a jövőheti programom egy része is készenlétben áll.”