16. Fejezet: Büntetés?!

Hyorin szemszöge…

„Ellógok az utolsó óráról... Igen, ezt fogom tenni! Semmi kedvem sincs itt tovább koptatni a fenekem.”

Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, a vállamra húztam a fél vállas táskámat is, és máris indulhattam utamra.

 - Sziasztok! – Köszöntem el a még bent lévő személyektől, s kislisszoltam az osztályból.

Pont ekkor kell mindenkinek a folyosón össze vissza rohangásznia előttem, így a gyors eltűnési tervem befellegzett. Mindkét szememmel lézer pisztolyként figyeltem a személyeket a folyosón. Nem akartam összefutni az igazgató nővel, mert amilyen pechem van, biztos visszaküldene az osztályba. Már-Már a lépcsőn sétáltam lefele, amikor megláttam egy ismerős tanárt, a Negyediket. 

„Már csak ő hiányzott...”

 - Ilyen hamar végetért a tanítás? – Kérdezi, de egy gunyoros mosoly játszik az arcán. Tudom, hogy tudja azt, hogy most ellógok.

 - Mondhatni igen. Az utolsó órán úgysem csinálunk semmit, ezért haza megyek. – Mondtam ki egyszerűséggel, miközben egyre lejjebb léptem a lépcsőn, addíg míg elértem a földszintet. – Most ha megbocsát, mennem kell, mert ha bezárják a kaput, akkor egy jódarabig nem jutok ki. – Siettem el mellőle, mielőtt még bármit is mondott volna.

„Végre kiértem az udvarra... Mostmár csak az utcára kell kijutnom.”

Kissé lehajtott fejjel haladtam végig az udvar közepén, egészen a kijárati kapuig. Az ellenőr, vagy ki is az, ott állt, és hunyorítva nézett rám. Érzem, hogy meg akar szólítani, és lám meg is tette.

 - Merre megy ilyenkor, kisasszony? 

„Kisasszony? Mi vagyok én? Taknyos kiskölyök, hogy annak szólítson?”

Kifejezéstelen arccal tekintek fel rá, és pár másodpercig csendben állok.

 - Nem érzem jól magam, ezért haza kell mennem. – Nyögöm ki, és úgy csinálok mint akinek fáj a hasa.

 - A tanártól kapott felhatalmazást arra, hogy hazamehessen? – Kérdezi ismét.

 - Már miért kéne én kapjak azért engedélyt egy tanártól, hogy hazamehessek? Vállalom a hiányzást is ha kell, csak engedjen már ki. – Mondom kissé idegesen. Utálok itt állni, ahol már csak egy hajszál választ el a szabadságtól... a külvilágtól.

 - Rendben, menjen. – Mondja hivatalosan, én pedig se szó se beszéd átlépem a kaput, és örülök annak, hogy kiértem ebből a szörnyűséges börtönből.  „Mondtam már hogy utálom ezt az iskolát?”

Kiveszem zsebemből a mobilom, és a főképernyőjére pillantok. Semmi üzenet, semmi hívás. Szokatlan, hogy senki sem keres. Egy vállvonogatással hagytam félbe az ezen való rágódást. Kivettem a másik zsebemből a fülhallgatót, és mindkettőt egyből a fülembe dugtam. Hangerőt majdnem maximumra tekerem és úgy hallgatom rajta a különböző pörgősebbnél pörgősebb számokat. 

Ilyenkor olyan érzésem van, mintha a világ elszigetelődik körülöttem és csak a zenére koncentrálhatok. Milyen jó végre semmivel se törődni, csakis a zenére koncentrálni. De végül mégis csak eszembevillan az, hogy Kimi, a legjobb barátnőm, említést se tett arról, hogy táborba megy... Méghozzá angol táborba. 

 - Mióta lett ennyire angol tábor fan? Hmm... Biztos Seungri belevert egy pár leckét, hogy megkedvelte. – Kuncognom kellett a gondolatra. – Legalább érezze jól magát ebben a rövidke kis kiruccanásban...

Egy mosollyal az arcomon haladtam tovább a végtelenségnek tűnő utcán. Olyan érzésem volt, mintha sose érnék már haza, és valami okból kifolyólag a talpam alatt a talaj is egyre bizonytalanabbá vált. Képzelődöm, hogy ilyen érzésem van? Netán ittam valamit? ... Nem tudom.

Már csak köpésnyire voltam a háztól, így még könnyedebben vettem a lépéseket, szinte már repültem. Bár még mindig szokatlanul éreztem magam, ez a furcsa érzés mely hatalmába kerített, fogalmam sem volt arról, hogy mi is lehet az.

Amint a ház elé értem, gyorsan besiettem az udvarra, aztán fellépcsőztem, azt a három lépcsőt a bejárati ajtóig. Táskámból kikotortam a ház kulcsát, és amint megleltem egyből a zárba téve kinyitottam vele az ajtót. 

Egyből beléptem az előszobába, s újra visszazártam az ajtót. Nagy sóhaj közepette kiszedtem fél fülemből a füllhallgatót, és lábamról is ledobtam a cipőimet. Kabátomat a fogasra akasztottam, és táskával a kezemben beiramodtam a szobámba. Nyugodt lélekkel léptem be a szobába és már épp az ágyra akartam dobni a kezemben lévő táskát, amikor megpillantottam Jiyongot az ágyamon feküdve.

 - Mi - mi a ! Hogy a... - Kezemből a táska hirtelen a földre hullt.

Jiyong nem mozdult szavamra, inkább tovább aludta álmát. Lassan mögé sétáltam, és finoman az ágy szélére ültem. Nem volt szívem felkelteni, ezért csak az arcát figyeltem, s elmerengtem mozdulatlan szempillán.

 - Mégis hogy jutottál be, te csibész? – Kérdezem tőle, de semmi válasz. - Nagyon fáradt lehetsz... – Mondtam halkan, mikor kezemmel már majdnem arcát simítottam. Jiyong hírtelen nyöszörögni kezdett ezért gyorsan visszahúztam kezemet, mintha mi sem történt volna. 

Felálltam a helyemről, kezembe kaptam a táskám és a szekrényre raktam. Az íróasztalomhoz sétáltam, hogy bekapcsoltam a laptopomat és lekössem magam valamivel. Leültem az ottani székre, és laptopomat az ölembe fektettem. A legelső oldal melyre rákattintottam, nem más volt, mint a Facebook. Láthatóvá tettem magam a chaten, és máris több mint öten rám írtak. 

Időközben mocorgásra lettem figyelmes. Szemem sarkából láttam, hogy Jiyong felébredt és álmos arccal rám pillant.

 - Te már hazajöttél? Pedig utánad akartam menni... – Mondta ki nehezen Jiyong.

 - Mint látod haza. És nem kell engem hurcolássz sehová se Jiyong. Nem a kötelességed. – Böktem vissza rá se nézve.

 - Most mondd, miért vagy ilyen? - Kérdezte még mindig álmos hangon. Szemeit dörzsölgette, s közben lassan felült az ágyra. – Csak jót akarok neked.

 - Mert nem vagyok a csajod akit hurcolássz ide vagy oda, ahová csak kedved tartjad. – Ekkor már felnéztem rá, dühöt sugároztam feléje. De csak vigyorgott mint egy vadalma, és foggalmam sem volt arról, hogy mégis mit forgathat ilyenkor a fejében. – Min vigyorogsz?

- Rajtad. Élvezem, hogy milyen kis ellenséges tudsz lenni, miközben olyan hamar meg tudlak szelidithetlek. – Tovább vigyorog.

 - Jiyong, ezt most azonnal fejezd be! Különben is… - Ránéztem a laptopon lévő időre. – Ideje volna menned, ha már úgyis hívatlanul jötté ide.

 - Nem megyek sehová. – Vágta rá egyből duzzogva. Jobb kezével eltakarta szemeit, és úgy dőlt vissza hanyatt az ágyra.

-Hogy mi? – Pislogtam nagyokat. – De igenis menni fogsz! Ez az én házam és ebből, amikor azt mondom hogy mész, akkor mész! – Álltam fel a székből, miközben a laptopot az asztalra tettem.

-De nem lehet…

-Mégis miért nem? Egy újabb kifogást akarsz nekem bemesélni, hogy ne mehess el?

-Kérlek, ne akard hogy magyarázkodjak. – Ül fel ekkor újra Jiyong.

-De igenis akarom. – Kuncogtam egyet, mire Jiyong mosolya a füléig ért. – Magyarázatra várok!

-Te kis piszok. – Állt fel a helyéről és utánam iramodott.

-Hééé, ne közelíts! – Tettem magam elé a kezeimet, de nem tudtam eltolni magamtól Jiyongot.

-Nem fejeztük be a tegnapit édesem. – Ajkát enyhén az ajkamra tapasztotta, és nyelvével az ajkaimat kezdte el nyaldosni, hogy bejutást nyerhessen számba.

-Ji – nyitottam ki résnyire a szám, mire egyből behatolt nyelvével. Ismételten olyan bizsergető volt nyelvének az érintése, hogy szinte az egész testem felforrósodott. Beleremegtem a csókba, és reflexszerűen átkaroltam Jiyongnak a nyakát. Két keze végigcsúszott oldalamon, s a ruhám szélét markolta.

 - Következő lecke… - Suttogta ajkaimba, s kezével a hátamat megtámasztva az ágyra hajtott. – Készen állsz?

-Mi-mit akarsz csi-csinálni? – Mondtam két enyhe csókja között. Választ nem kaptam kérdésemre, csak egyre apróbb csókokat az arcom minden egyes szegletére. Miután befejezte ezt a területet, lejjebb haladt a nyakamra és finoman, néha erősebben szívogatni kezdte az enyhe bőr.

-Meg fog látszani. – Toltam el nehezen magamtól.

-Nem baj, hadd tudja meg mindenki, hogy énáltalam vagy megjelölve. – Újra a nyakamra cuppan, és enyhén megharapja a bőrt, mire hangosan felnyögök. Jiyong ezt követően hírtelen leáll mindennel és az egyik szekrényhez sétálva kivesz két sálat a fiókból. – Azt akarom, hogy ne mozgolódj, és ne is láss. – Vigyorog.

“Mégis honnan tudta hogy ott vannak a sálak?”

 - Jiyong, mi a fene?! Nem kötözhetsz meg, és a szememet se takarhatod le.

 - Shhh - Tette az ujját a számra. – Engedelmeskedj, ha jó tanuló akarsz lenni. – Kuncog. – Ha nem fogsz, akkor büntetést kapsz.

 - Büntetést? Mi féle büntetést? – Rettenek meg egy pillanatra.

 - Óó, túl sok a kérdés. Lehet a szádat is be kéne fogjam valamivel. – Egy széles vigyor kerekedik fel az arcán.

 - Csak a perverz fejedben Jiyong. – Mondtam mire egyből eltűnt a vigyor az arcáról.

 - Majd még meglátjuk szépségem…