20. Fejezet: Változó érzelmek

 
Haeri szemszöge...

Nem tudom mégis mi üthetett belém, de olyan érzésem támadt, hogy hamarosan rosszul leszek. Olyan dolgot tettem, amiről eleinte azt hittem jó ötlet, de most rádöbbentem, hogy mégsem az. Lefeküdtem Jiyonggal! Igen, ez történt, és ezzel bebizonyosodott az, hogy megcsaltam Seungrit.  

Csak átvettük az eső leckét... Csak annyi volt...
 - Hogy tehettem ezt? Esküszöm, nem vagyok eszemnél! – A hangok csak úgy vízhangoztak a fülembe.
Feltápászkodtam az ágyból és az ablak felé sétáltam. Kissé felerősödött a lent érzett szúró érzés és a fáradtság is egyre inkább felerősödött bennem. Próbáltam csak a kinti tájra figyelni, de nem igazán volt mire. Egy lélek nem motoszkált odakint. A gombóc a torkomban, ahogy nyeltem egy párat, egyre nagyobbá változott.
 - Meg is jöttem. – Kinyílt a szobám ajtaja, és Jiyong lépett be rajta. Még mindig a kinti tájra figyeltem, le nem vettem a szememet róla. Hátast álltam Jiyongnak, nem bírtam megmozdulni, olyan szégyen érzet uralkodott el ekkor rajtam.
 - Van valami baj? – Karolta át hátulról a derekamat, és felsőtestével hozzám simult a hátamnak. Még a ruhán keresztül is éreztem testének hőmérsékletét
 - Nincs semmi. – Semmitmondó hangnemben válaszoltam.
 - Ez nem volt túl meggyőző, ugye tudod? – Fülem mögé hajolt, és lélegzet vételeit direkt a nyakam érzékeny pontjára összpontosította. 
Egy halk „igen”-t morogtam el az orrom alatt, mert ekkor nem akartam semmi mást sem mondani. Ki akartam bontakozni karjai közül, de mégis jól esett az, ahogy mellettem van. De legbelül mégis fájt, hogy ekkora idióta voltam és vagyok.
 - Tudom, hogy valami bánt. – Csókolt a nyakamba, amibe beleborzongtam. – Ugye, nem azt akarod, hogy kényszerítve szedjem ki belőled a dolgokat? Hm? – Kérdezte, és hallatszott hangjából, hogy a huncutul mosolyog.
 - És mégis mit tennél annak érdekében, hogy elmondjam neked a bajaimat? – Mondtam gonoszan.
 - Például azt, amit most nemrég csináltunk. – Ujjaival fentről lefele csúszott karomon, melyre egy halk sóhaj tört ki belőlem. – Mondd el, mi bánt. – Suttogta fülembe, majd egész testével hozzám simult. – Nekem bármit elmondhatsz... – Megremegtem fogságába, ezért gyorsan kiszöktem karjai közül.
 - Ne közelíts hozzám Jiyong. – Léptem egyet hátrébb, de Jiyong tovább közelített. – Ha nem akarod, hogy valami az arcodba landoljon, akkor állj meg ott, ahol vagy.
 - Az arcomba landoljon? – Mosolyodott el, majd végigmérte testemet. – Inkább az arcom szeretne landolni valahová... mint például a melleid közé. – Kuncogott pimaszul.
 - Perverz disznó! – Megfogtam az egyik párnámat, majd nekidobtam. – Kizárlak a lakásból ha még egy ilyet mondasz! – Közelebb merészkedtem hozzá, és megpróbáltam az ajtón kitolni, sikertelenül.
 - Úgyse tennéd meg. – Vigyorgott és csillogó szemeivel szemeimbe tekintett.
 - Bizám, hogy én megteszem... és ne vigyorogj! – Erősebben húztam, toltam az ajtó felé, de nem mozdult. 
Már lihegtem a fáradtságtól, és e figyelmetlen pillanatomban megbotlottam a szőnyeg felkunkorodott végébe. Hát persze, hogy zuhanásomba Jiyong karjai közé kerültem. Felpillantottam rá, míg ő arcomból elsimított egy haj tincset.
 - Ha ki is tudnál hurcolni innen, akkor se mennék el. Mától fogva, mondhatni, hogy lakótársak vagyunk... – Mondta teljes nyugodtsággal. Pár perc elteltével esett le nekem igazán, hogy mégis mit mondott az előbb.
 - HOGY MI VAN?!
 
Kimi szemszöge...

 - Áú!
A fejem majd szét szakadt a fájdalomtól. Hunyorítva figyeltem magam mögé, és egyből észrevettem, hogy egyedül feküdtem az ágyban. Tudtam, hogy Seungri nem fog mögém feküdni éjszaka, de mégis reménykedtem benne. De akkor mégis hol aludhatott?
Nyújtózkodva felkeltem az ágyból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmosakodtam, s elvégeztem minden fajta dolgomat. Mire teljesen feléledtem, kisétáltam a folyosóra. Szokatlanul nagy csend volt. Tán mindenki alszik?
Lesiettem a körkörös lépcsőn az előtérbe. Páran már az asztalnál üldögéltek és a reggelit rágcsálták.
 - Hol vannak a többiek? – Kérdeztem az ott lévő személyektől. 

Az egyik vállat vont, a másik pedig továbbtömte magát étellel. Nagyot sóhajtottam, majd ott hagytam őket. Kisétáltam az udvarra, majd a nem messze folydogáló patak előtt megállta. A fény nyalábok néha úgy tükröződtek vissza a víz pereméről, hogy pont szemembe is találtak.
Hírtelen hűvös szél kezdett el fújni kelet felől, ezért jobban összefogtam magamon a hajszál vékony felsőmet. Nagyot lélegeztem és élveztem az engem körülvevő friss levegőt. Mivel abba a városba ahol élek nincs ilyesmi, most legalább kiélvezem.
Pár másodperc elteltével egy halk torokreszelésre lettem figyelmes. Gyorsan megfordultam és láttam, hogy  nem más volt a hátamnál, mint Seungri. Mégis milyen régóta figyelhet?
 - Sajnálom, hogy megzavartalak. – Mondta bűntudattal teli, majd ismét távozni készült.
 - Nem kell elmennie, úgyis én épp most indulni akartam. – Mondtam és sietve elhaladtam mellette, de mégis megragadta a karomat.
 - Maradj még. Kérlek, ne menj el miattam. – Mondta halkan, majd mikor tekintetem elidőzött a szorító kezén, elengedett. Semmi arc kifejezést sem mutatva, visszamentem oda, ahol eddig is voltam.
 - Hová ment a többi diák? – Kérdeztem.
 - Ezt, hogy érted?
 - Úgy, hogy alig vagyunk vagy öten, akik itt maradtak a szállóban.
 - Azt hiszem, túrázni mentek a ház vezetővel. – Nevetett. – De ha akartál volna menni, akkor se tudtál volna, mivel már vagy úgy két órája, hogy elmentek.
Sóhajtottam egyet válaszára, majd mosolyogva felé fordultam.
 - Semmi baj, úgy se mentem volna. Utálok túrázni. Olyan kimerítő! – Mondtam, mikor is Seungri egy halk nevetést hallatott.
 - Akkor nem vagy egyedül. – Mosolygott, majd a csobogó vízre pillantott. – Én se szerettek túrázni.
 - Tényleg? – Ebben a pillanatban túl feltűnően figyeltem őt. Vagyis a testét. – Pedig sportos alkat vagy. – Ezt kimondván Seungri elpirult. Kezével eltakarta arcát és úgy tett, mintha a nap a szemébe sütne.

„Nem vagy elég jó színjátszó.”
 - Amúgy meg, holnap lesz az első angol vizsga.

„Hű, milyen hirtelenjébe vett téma váltás.”
 - Ne már. Minek ilyen hamar?
 - Mert mindenki külön lesz rangsorolva. Három csoport fog megalakulni. A kezdők, haladók és a felsőfokúak. – Magyarázta.
 - Aha... – Egyetértően bólogattam.
 - Amúgy meg, van még valami, amit el kell mondanom. – Ekkor tekintete hírtelen rám szegeződött, s kezével zsebében kutakodott.

 - „Mit akar elővenni? Egy óvszert?!” – Gondolta a gonosz, pajkos Kimi a fejem mögött.

 - „Nem, te hülye! Csak nem fog megdugni a szabadban.” – Válaszolt vissza a másik énem, az ártatlan Kimi.

 - „Sose lehet tudni.”

Gyorsan megráztam a fejemet, hogy a gondolataimból eltűnjenek az énjeim veszekedései. Seungri időközben közelebb lépett hozzám és megfogta a kezem. Tenyerembe csúsztatott valamit valamit. Ez hideg.

 - Itt van a kulcs a szobádhoz. A reggel tették rá az új zárat az ajtóra. – Mondta Seungri.

Pár pillanatig csak a kulcsot néztem, majd összezártam tenyerem és a zsebembe tettem.

 - Hol aludhatott a tegnap ? – Szökött ki a számon ez a kérdés, amit csak gondolatba akartam feltenni magamnak. Seungri senkim se, és ezért ez nem helyénvaló, hogy megkérdezzem tőle, hol éjszakázik.

 - A kinti kanapén. - Csak mosolygott, pedig tényleg úgy hittem, hogy valami mást fog tenni e helyett.

 - Mondtam a tegnap, hogy alszom én odakint. – Egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Nem kellett volna ekkora... – Hírtelen leálltam mondandómmal, amikor is Seungri kezét fejem búbjára tette.

 - Kérlek, ne törődj ezzel. – Mosolygott, majd miután megsimította fejem búbját, levette kezét a fejemről és megindult a szálló bejárata felé.

 „Ez meg mi volt? Ez azt jelenti, hogy törődik velem?”

 

Ekkor földbe gyökerezett a lábam, és heves pislogásba kezdtem. Majd nem sok idő elteltével, egy sóhaj kíséretében ellazítottam izmaimat és én magam is útnak eredtem a szálloda felé.

- Végre valahára normálisan körbetekinthetek a szobámba!