22. Fejezet: Álom és valóság

Kimi szemszöge...

            Csak unottan tébolyogtam egyik helyről a másikra. Párszor elugrottam valami nassolni valóért a konyhába, majd ismét bezárkóztam a szobámba. Nem sok időmbe telt kipakolnom a dolgaimat az utazó táskából, amikkel a szobám már mondhatni otthoniasabbá vált. A tévét bámulva gondolkodtam el a világ nagy dolgain, addig amíg valaki ki nem zökkentett a gondolataimból. Kopogtattak.

 - Tessék?! - szóltam ki.

 - A vacsora tálalva. Kérem fáradjon le az ebédlőbe. - szólt kintről be valaki, aki biztos a szálloda tulajdonosa lehetett.

 - Rendben, köszönöm. - kapcsoltam le a tévét, majd lassan kiszálltam az ágyamból. Levettem az éjjeli szekrényről a szoba kulcsot, majd miután kiértem a szobámból, bezártam azt. Hála az égnek, most nem tört bele a kulcs. Megkönnyebbülve sóhajtottam, majd lebaktattam az étkezőbe.

            Amint benyitottam, nem volt akkora csend, mint odakint a folyosón. A zene dübörgött, bár nem fülsiketítően. Sokan táncoltak, voltak akik ettek, vagy ittak az asztaluknál ülve. „Mi van itt? Valamilyen buli?” Egy enyhe mosolyt erőltetve odasétáltam az egyik üres helyhez, majd helyet foglaltam ott. Úgy éreztem magam ebben a szem pillanatban, mintha valami pótkerék lennék.

 - Kimi! - érintette meg hirtelen valaki a vállamat. Gyorsan a hátam mögé pillantottam, és láttam, hogy ez egy velünk érkezett srác volt. - Gyere menjünk táncolni! - ragadta meg a csuklóm, és felállított ülő pozíciómból.

 - De én... - Próbáltam nem vele menni.

 - Ne kéresd már magad. - Csak vigyorgott, majd tovább vonszolt. "Ez be van csiccsentve..."

            Az előző szám véget ért, amikor táncba fogtunk volna, majd egy gyorsabb ritmusú követte. Az előttem álló srác lazán rázta magát, míg én csak düledeztem egyik oldalról a másikra, párszor kínosan elnevetve magamat.

 - Ne feszengj annyira. - Ragadta meg a derekam mindkét kezével, és közelebb húzott magához. Túl közel. - Látod, így kell ezt csinálni. - Vigyorgott kajánul.

 - Nem! - bontakoztam ki karjai közül, és távolabb léptem tőle. - Megyek és visszaülök a helyemre. - mondtam, majd megindulni készültem, de a srác nem engedett el. - Eressz el, nem hallod? - kezdtem bepöccinteni.

 - Miért kéne? - kérdezte gonoszul.

 - Hogy miért? - jött egy hang a hátunk mögül. – Mert én vagyok a tanáros, ő pedig a barátnőm! – Jött oda mellém, majd átkarolta a derekamat.

 - Cöhh, neked nem valók az ilyen csajok. Miért nem egy korodbelivel jársz?

"Mit beszél ez a gyerek? Mindjárt agyonütöm!"

 - Túl részeg vagy, meg amúgy sem kérdeztem a véleményed. - mosolygott rá Seungri, majd összekulcsolta kezét az enyémmel. - Gyere, menjünk és szívjunk egy kis friss levegőt.

 - J-Jó. - Csak ennyi fért ki az ajkaimon, mert egyből kisiettünk ebből a túlfűtött ebédlőből.           Mikor a folyosóra értünk elengedte a kezemet, és lassú tempóban baktattunk ki a hűvös éjszakába. Nem tudtam mit is mondhatnék az előzőek után. "Ő a barátnőm..." Csak ez a gondolat szállingózott a fejemben, másra sem tudtam gondolni, csak erre. Zakatolt a szívem a jelenlétében, és ez összezavart.

 - Az előbbivel kapcsolatba - szólalt meg a nagy csend után. -, sajnálom, hogy kényelmetlen helyzetbe sodortalak.

 - Óh, dehogy is. - nevettem kínosan. - Én köszönöm, hogy meg védtél attól a fajankótól. Amúgy is, holnapra semmire sem fog már emlékezni. - magyarázkodtam.

 - Úgy van. - mosolygott rám, majd tovább sétáltunk csendben, a kinti sötétbe borult tájat szemlélve. Sóhajok törtek fel belőlem, melyeket alig tudtam visszatartani. "Csalódott volnék?"

 - Hmm... - Hümmögtem, hogy ne legyen akkora csend közöttünk. Kifogytam a témákból, semmi sem ugrott az eszembe. Seungri megállt, majd felém fordult, és én is megálltam vele szembe.

 - Kimi... - szólalt meg komoly arckifejezéssel. Nagyot nyeltem, úgy éreztem, hogy a gondolataimat kiolvassa az íriszemből. - mondd csak - egy újabb szünetet hagyott ki mondandója között. "Az ég szerelmére, ne húzd már az agyam?!" -, miért van az, hogy ha valami baj van veled, akkor mindig megérzem?

A szívem ekkor kihagyott egy ütemet. Erre a kérdésre nem számítottam, bár minden másra gondoltam... képtelen dolgokra is.

 - Nem tudom. - sütöttem le tekintetemet.

Seungri csak hallgatott, nem szólt semmit, és nem is mozdult. A földet tekintve csak lábait láttam magam előtt, majd egy fél másodperc múltán, éreztem, hogy átölel. Megszeppentem hirtelen tettjétől.

 - Én sem tudom, de nem számít. - hallottam hangjából, hogy mosolyog, majd még jobban magához vonz. - Kimi, olyan jó, hogy itt vagy... - Suttogta.

 - S-Seungri! - próbáltam kibontakozni karjai közül.

 - Még ne, csak egy kicsit. - mondta halkan, jobb kezével pedig felcsúszott a fejem búbjáig, majd megsimogatta azt. – Szeretet hiányom van. – suttogta.

            Nem tudtam mit mondani, de még megmoccanni se. Földbe gyökereztek a lábaim, és a testem pedig megdermedt. Olyan érzésem volt, hogy ez a pár pillanat órákba tellett volna. Seungri sose volt velem ilyen, sose nyílt meg így előttem, és nem ölelt át így... Mi ez a hirtelen változása?

            Nem maradhattam tovább karjai közt, ezért nehezen, de kibontakoztam öleléséből. Ekkor vettem észre igazán, hogy mindeddig sírt.

 - Seungri, ne sírj. - léptem közelebb hozzá, s kezemmel pedig letöröltem a rakoncátlan könnycseppjeit. - Nem szabad sírnod, mert nincs miért. - Seungri nem mondott semmit, csak maga elé bámult, vagy rám pillantott egy pár másodpercnyire. - Nyugodj meg, jó? – rá mosolyogtam, és megpróbáltam boldoggá tenni, de nem változott semmit. - Hol van az a vidám tanár úr akit ismerek? - nevettem el magam, majd enyhén a vállába bokszoltam.

 - Kimi... - nyitotta ki résnyire a száját, hogy kiejtse s nevemet.

 - Hm?

Seungri szemszöge...

            Nem tudom, hogy mi ütött ekkor belém, de egy olyan érzésem támat, ami nem kellett volna, hogy előjöjjön.Kimit figyeltem, bájos arcát, amivel próbált felvidítani. Talán az ital miatt lehetett, hogy ennyire magam alá estem, és talán amiatt is, hogy Hyorin nincs mellettem. Egy kis társaságra vágytam, amit Kimiben leltem meg. A kedvessége elbűvölt, és ez a tulajdonsága nagyon is tetszett nekem.

 - Kimi... - ejtettem ki a nevét elég halkan. Csodáltam, hogyha meghallja.

 - Hm? - nézett rám kikerekedett boci szemeivel.

"Az a nézés, azok a mosolygós ajkak, és a szélben megrebbenő haja... Lehet elment az eszem."

            Egy pillanatba se tellett, Kimi ajkaira tapadtam, ki meglepettségében, még a szemét se tudta lehunyni. Azok a zamatos ajkak, bizsergést keltettek bennem. Többet akartam, de nem volt szabad. Ez se lett volna szabad... Elváltam tőle, és egy lépest hátráltam tőle.

            Meggondolatlanul cselekedtem, és ezzel egy óriási hibát követtem el. Nem tudtam mit mondani, elakadtak a szavaim, ezért csak ennyit tettem: végig simítottam egyet Kimi vállán, majd kikerülve őt, visszaigyekeztem a szállóba. Az eszem most zavaros volt, ahogyan a szívem is.

Kimi szemszöge...

            Nem hittem a szememnek, amikor megtette azt, amiről azt gondoltam, hogy sohasem fogja megtenni. Nagyon nagy meglepetés volt számomra forró ajkait számon érezni. Abban szem pillanatba semmi sem ugrott az eszembe, üres volt az agyam, és leblokkolt az egész testem. Igaz, hogy nem sokáig éreztem Seungri ajkait ajkaimon... de az a pillanat felülmúlhatatlan volt.

            Szó se beszéd nélkül, egy enyhe "váll veregetéssel" ott hagyott magamba, kint eme sötétben. Egy jó percig nem mozdultam, még mindig magam elé figyeltem, majd lassan kezdtem visszaszerezni igazi önmagam. Bár nem ez volt az első csókom, de meglepetés szempontjából, azon a szinten járt.

            De akkor ezt miért tette Seungri? Szerethet engem, és mindeddig eltitkolta? Vagy az alkohol hatása? Vagy netalán Hyorint képzelte a helyembe?

            Gondolataim zavarába hajamat kezdtem tépkedni. Nem tudtam, mik a válaszok a kérdéseimre, és ez irtózatosan idegesített. Mihamarabb ki akartam deríteni... De nem most. Most inkább lefekszem és alszok egyet, mert ki tudja, lehet, hogy mindez csakis egy álom volt.

21. Fejezet: Összetört kép

Haeri szemszöge...

 - Ezt nem mondhatod komolyan?! - Bontakoztam ki karjai közül, s hátrálni kezdtem tőle. - És mégis, hogy gondoltad te azt, hogy itt maradsz? - Reszeltem meg az idegességtől be rekedt torkomat. - Tudod, hogy van pasim...

 - Akkor most ezzel arra célzol, hogy nem maradhatok itt? Még egy kicsit sem?

 - Igen, úgy van, nem maradhatsz. - dünnyögtem halkan.

 - De... nekem szükségem van most rád. Haza pedig nem mehetek.

 - Ez csak egy kifogás, hogy itt maradhass. Oh, Jiyong, ne bolondozz már. - kerültem ki és az íróasztalom felé sétáltam.

Jiyong csak sóhajtott, majd leült az ágy szélére. Úgy viselkedett, mint egy jó kisfiú, aki vigasztalásra vágyik.

 - Most meg ne legyél ennyire letört. Nem fog a szívem megesni rajtad. - mondtam gonoszkásan, majd ismét feléje fordultam. Engem nézett, mindkét szép szemével. "Úristen, mi ez a nézés?"

 - Még ... soha sem éreztem magam ilyen jól egy nővel. - suttogta, mire egy hangosat nyeltem. - Szeretném megismételni. - Ekkor újra felragyogott a perverz énje.

 - Még mit nem! Megőrjítesz.

 - Tudom, hogy élvezed. - kuncogott.

 - Én biztos nem.

            A telefonom csengése zavarta meg beszélgetésünket. Kikaptam zsebemből, és megnéztem a hívót. Lee Sunghyun volt az. Csak a képernyőt bámultam, és vártam, hogy a hívás véget érjen.

 - Miért nem veszed fel? - kérdezte hirtelen Jiyong.

 - Öhm... - kaptam fel tekintetemet a kijelzőről. - mert ez nem egy fontos hívás. - nevettem feszengve.

 - De ki hív? Tán miattam nem veszed fel? - folytatta kérdéseinek feltevését.

 - Ah, dehogy is. - legyintettem, majd átmentem a szomszédos szobába, otthagyva magába Jiyongot a hálóban.

Egy nagyot lélegeztem a telefon felvétele előtt, majd nekibátorkodva és felvettem azt.

 - Szia szerelmem. Jó későn vetted fel a mobilod.

 - Szia, épp nem voltam telefon közelben, és azért. - mosolyogtam.

 - Értelek, és mondd csak,  hogy vagy ezen a csodás reggelen?

 - Elég jól... - Csak ennyi fért ki a torkomon, mert eszembe jutottak a nemrég megtörtént dolgok Jiyonggal. - És te?

 - Mondhatni, hogy én is, bár jobban lennék, ha most mellettem lennél. - Gyomrom ekkor görcsbe rándult. Óriási bűntudat férkőzött belém. - Egész reggel babusgatnálak.

 - Ehehe, jó is volna.

 - Oh, jönnöd kellett volna velem ide. El lettünk volna itt kettesbe a közös szálloda szobánkba.

 - Te perverz. - pirultam bele a gondolatba.

 - De mondd, hogy nem lenne jó! Ha szeretnéd, még elrendezhetjük ide az utadat. - ajánlotta fel.

 - Ah, nem kell ezért fáradozz! Jó ez így... - Ekkor a szobám felé fordultam és semmi mozgást nem észleltem. Jiyong mit csinálhat odabent?Gyanús ez nekem...

 - Pedig én szívesen... - Hirtelen félbeszakítottam mondandóját.

 - Nem lehet Seungri. Most az ott lévő diákokkal kell foglalkozz, és nem velem.

 - Én velük is foglalkozom.

 - Foglalkozz is. - kuncogtam. - Majd ha hazatérsz, akkor elég időd lesz arra, hogy velem is foglalkozz.

 - Igaz. - Hallottam, hogy nevet a vonal másik végéből. - Néha lehet, hogy majd eleged is lesz belőle.

 - Dehogy lesz. Szeretem, amikor törődsz velem. - halkultam el a mondatom végére. Torkomba keletkezett gombóc egyre nagyobbá alakult.

 - Jólesik ezt hallani.

Hirtelen egy nagy dübörgés, majd valaminek a széttörése hallatszott a hálószobámból. Egyből oda kaptam tekintetem, és gyorsan benéztem a szobámba. Jiyong a földön guggolva szedegette össze az egyik kép keretnek az összetört üvegét.

 - Történt valami, Haeri? – kérdezte aggódva Seungri.

 - Nem olyan nagy ügy, de most le kell tennem, nem gond? – válaszoltam vissza teljes nyugodtsággal, miközben Jiyong alakját figyeltem szúrós tekintetemmel.

 - Dehogyis. De biztos nincs semmi baj?

 - Biztos-biztos. – Hadartam.

 - Rendben van akkor, később még hívlak. Puszi. – Köszönt el tőlem, és megvárta míg én is visszaköszönök, majd leraktuk a telefont.

 - Mi a jó eget csinálsz Jiyong? – Emeltem fel a hangomat. – Fel akarod forgatni az egész lakást? – Mentem oda mellé, és kivettem mindent, amit a kezében tartott.

 - Nem... Véletlenül ejtettem le.

 - Aha, persze. – mondtam hitetlenül.

Jiyong szemszöge...

Míg Haeri kint traccsolt Seungrival, képtelen voltam egy helyben maradni. Fel és le sétáltam a szobába, közben szemügyre vettem mindent, ami a polcokon és az asztalon volt. Egy részlegen egy csomó könyv, máshol plüss állatok, meg tankönyvek, CD és DVD tartók, majd kép keretek lapultak. Kiskorú képek, tinédzser képek, szülőkkel készített képek, és mostani képek is jelen voltak a képek között. Az egyiken Haeri három barátnőjével ácsorgott, akik közül egyik nagyon ismerős volt számomra.

 - Kimi... – mondtam ki halkan, s ekkor véletlenül kiesett kezemből a képkeret. – Basszus.

Az üveg ripityára tört, és a kép is kijött belőle. Próbáltam gyorsan eltakarítani, de Haeri gyorsabb volt nálam. Azon nyomban bejött a szobába, amint leejtettem. Még mindig Seungrival beszélgetett, de hamar letudta a dolgot, és megszüntette a beszélgetést.

- Mi a jó eget csinálsz Jiyong? – Kiáltott rám. – Fel akarod forgatni az egész lakást? – Odasétált mellém, és kivette a kezemben tartott képet.

 - Nem... Véletlenül ejtettem le. – mentegetőztem, de láttam rajta, hogy nem győztem meg.

 - Aha, persze. – forgatta szemeit, majd nekilátott a szilánkok felszedegetéséhez.

 - Ne csináld! – Fogtam meg a kezét, hogy megállítsam, de eltolt magától. – Meg fogsz sérülni. – Próbáltam ismét elkapni kezét, de ekkor eltért a kezemtől.

 - Nem fogok. Hozd a seprűt és a lapátot. – mondta komoly hangnemben. Rám sem nézett. Biztos mérges.

 - Hol találom?

 - Kint van a konyhában.

Kiszaladtam érte, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszasiettem a hálószobába. Szitkozódást hallottam, mikor beléptem a szobába.

 - Hogy az a...

 - Haeri! – Tettem le gyorsan mindent a kezemből, neki támasztva őket a falnak és Haerihez siettem. – Nem meg mondtam, hogy ez fog történni? Makacs lány! – fogtam meg a kezét és felállítottam a földről.

 - Hé, hová viszel?

 - Ne kérdezősködj, csak gyere. – Húztam magam után.

A fürdőszoba felé vettük az irányt. Kezét gyorsan a csapvíz alá helyeztem, hogy a seb alá beférkőzött piszkokat kitakarítsa.

 - Olyan butus vagy, sose hallgatsz rám.

 - Chh... Miért kéne rád hallgassak? Ez is te miattad történt.

 - Én miattam? – néztem fel rá. – Na ne mond. – Húztam ki kezét a csap alól, hogy szem ügyre vegyem a sebét. Elengedtem, majd felálltam és a fürdőszoba szekrényéből elővettem a kötszert és fertőtlenítőt.

 - Igen.

 - Add a kezed. – mondtam, és közben egy kis vattára tettem szeszt a fertőtlenítéshez.

 - Mit akarsz csinálni? – Nézett rám értetlenül. – Hagyd! Meg csinálom magam.

Csak néztem egy pillanatig, majd megragadtam a kezét, és a sebes ujját végigtöröltem a szesszel. Fel is szisszent, mikor csípni kezdte.

 - Mostmár nem kell aggódj, nem fog elfertőzni. – Dobtam a kukába az elhasznált vattát, majd egy tapasszal befedtem a fájó sebét.

 - Ki mondta, hogy aggódok? – Nézett el a tekintetemtől.

 - Milyen kis naiv lettél. – mosolyogtam. – De ezt szeretem benned. – Hajoltam közel hozzá, majd megpusziltam a homlokát. E tettem után nagyokat pislogott.

 - Jiyong... – nézett fel rám kerekedett szemekkel.

 - Szeretem ezt a reakciót. – Vigyorogtam az arcába.

 - Ne gyere ilyen közel! – Lökött meg hirtelen kezeivel, amitől majdnem hanyatt estem.

 - Meg akarsz ölni? A csempére esés veszélyes.

 - Nem volt szándékomban. – Nyújtotta ki felém a nyelvét, majd kirohant a másik szobába. Ekkor távozó alakját, pontosabban formás fenekét figyeltem.

 - Ezt még vissza fogod kapni. – Siettem nevetve utána.